Sikkről, stílusról - spiritusszal. Bio, Kontakt, Jegyzet, Fenomén, Objet de l'Obsession, C'est l'Allure.


2011/12/17

3. TÉLI ÁLOM (SZEGEDI) KATAKIVITELBEN

KRITIKA

KI LÁTTA A DIVATOT?
Divattalan divattervezők?
Kritika a hazai tervezőgeneráció szegmenséről 6 részben:
Mojzes Dóra, Szegedi Kata, Je Suis Belle, USE, Benus Dani és a Nubu



Az előző bevezető bejegyzés PRÜSZKÖLŐ KRITIKA címmel itt ,
MOJZES DÓRA kritikája itt  olvasható - 
ismeretük a szöveg mélyebb megértéséért szükségszerű. 


Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket


3. téli álom (szegedi) katakivitelben


Míg Mojzes Dóra feltételezhetően készült, és talán becsületesen, megfeszítve is dolgozott a 2011/2012-es ősz-téli kollekcióján, addig mindez Szegedi Katáról a legkevésbé sem mondható el. Merüljön is fel bármiféle rokonszenv az alkotó személye iránt, a hiteles kritikát ez aligha befolyásolhatja, hiszen annak tárgya nem a (valós, vagy igen gyakran tettetett) szubjektív szimpátia, hanem az ehhez képesti legobjektívabb mércével mérhető alkotás maga kell, hogy legyen. Márpedig ha jelen esetben is kizárólag a prezentált ruhadarabokat tekintem egyedülállóan mérvadónak, akkor meg kell, hogy állapítsam: önállóan némelyikük még meg is állja a helyét és kellemesen hat - gondolok jelen esetben a fekete, elől húzott átlátszó muszlinruhára, vagy az egyéb kis pirosokra -, de a maga egészében a kollekció pontosan arról a kedvtelenségről és érdektelenségről tanúskodik, melyet még júniusban, az OurStyle Boutique megnyitóján nyugtázhattam. Akkor Kata arról mesélt: mennyire nyomasztja a hazai közeg homogén és depresszív közhangulata, mennyire érdektelen az őszi kollekció elkészítésével kapcsolatban – július ide, vagy oda, még hozzá sem kezdett.

Igaz a legteátrálisabb bólogatások közepette osztom Kata álláspontját az inspiráció áramlását és ihlet megszületését gátoló, Ady után szabadon: hortobágyi körülményekről, melyet, mint alkotó én magam is személyesen tanúsíthatom. Kétségtelen: az értelmezni kívánó kritika pontosan akkora bajba került, mint amekkorában az értelmezendő alkotók vannak.
 Ettől függetlenül, tartózkodnék attól, hogy Szegedi Katát a magyar ugar mártírjává magasztaljak, hiszen kollekciójának értelmezésekor éppen annyira kell figyelembe vennünk ezt a rá talán a jelen csillagállásban nagyobb hatással lévő szituáció-együttest, mint bárki másénál, mégis fontosnak tartom elmondani, hogy szinte egyedülállóan ő az, aki nem hogy elfogadja, de megköveteli a kritikát - munkája szakszerű megvitatására nyitott, hibáit beismeri, s azokból tanulni is képes - még akkor is, ha a kritikus és a tervező között párbeszéd nem szükségszerű, sőt, sokszor az objektív látásmódot torzítja, befolyásolja és gátolja! 
Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, hogy egy ennyire terméketlen konstelláció idején a megszokáson túl egyáltalán mi értelme van bármit is létrehozni? Lelkesedésből aligha. Kötelességtudatból a vásárlók iránt? Még inkább.

Kata elmondásai alapján vásárolóinak fele privát megrendeléseket igényel, mely munkák a megbízó ízlésétől, vagy annak hiányától vállalhatóan, vagy vállalhatatlanul realizálódik. Ezen a nagyjából ötven százalékon túl, a másik fél egy igen testes szegmense a legegyszerűbb, kevésbé összetett darabokat keresi – érdekes módon az idei eladásokat a Srej Zsófi által is viselt muszlinruha vezeti. Ez már csak azért is érdekes, mert mindezidáig az volt a tervezői tapasztalat, hogy a magazinok bazároldalain feltűnő ruháit aligha keresik, azonban, ha egy topmodell viseli, már annál inkább mozdul meg a közönség – persze függetlenül az adott ruhadarab színvonalától.
Kiábrándító azonban, hogy Kata összetettebb, ikonikusabb, ám abszolút hordható darabjait – így például a több apró darabból összevarrott lyukacsos zakókat, amik az előző szezonban jelentek meg - alig keresték és keresik a vásárlók.
Módosítanám tehát a feltett kérdéseimet: mi célból készítene kiemelkedő darabokat, ha a tervezői vegetáció inkább fizetődik ki, mint a megfeszített gondolatai és kivitelezési munka?

Kata apatikus attitűdjéből és (akár, de nem feltétlenül érthető) negligenciájából fakadóan a kollekció igaz egyszerű kíván lenni, mégis üres maradt, puszta direkt látványa nem közvetít önmagában semmiféle üzenetet, márpedig ennek hiányában a kollekció értelmezhetetlen – így aztán nem is érdemes bármiféle mélyreható okfejtésbe kezdeni, hiszen olyan random anyagpárosításokon, melyek közönyben fogantak sajnos nincs mit bírálni.

Nem észrevehetetlen ugyanakkor az az indirekt vázlatszerűség, skicc-jelleg, mely néhány ruhadarabon figyelhető meg. Ez úgy érzem leginkább a vágásokban, hajtásokban, illetve a szabásvonalakban vehetőek szemügyre, melyek egyszerre feltételezik azt a számomra nyilvánvaló, de jelen szezonban szinte már zavarba ejtően rejtőzködő eredetiséget, azt az elvontabb, karcosabb és tenger alatt hömpölygő világot, amit Szegedi Kata megtestesít. Így aztán a saját és a tervezőnő meglátásai szerint is a jelen kollekció leginkább alapakkordját képezheti egy esetleges jövő tavaszi kollekciónak. A lecsupaszított formavilág és színkészlet egy új alapot biztosíthat, sőt, akár még a kényes kérdésként a levegőben lógó, fekete PVC is érvényre juthat, egy erélyes és kellően szegedikatás kontextusban, azonban ehhez a tervezőnek a legnagyobb erővel kell nekilátnia a munkához, és nem szabad megelégednie sznobesztétikájú vásárlóinak igényeivel.

Érdekes elgondolás, de nem teljesen irreális és elvetendő: Mojzes Dóra és Szegedi Kata nagyjából egy időben, két évvel ezelőtt tűntek fel a hazai divatélet csillagaiként – ugyanakkor nem csak díjakat és legfőképp bizalmat előlegeztek meg nekik, de a szakma, s még inkább a szűk közönség vátesz-szerepet is testált rájuk. Legelső kollekcióiknak sikere okán olyan elvárásokat kezdetek el irányukba támasztani, melyeket természetes módon aligha képesek teljesíteni a mai napig; személyes márkaevolúciójuknak nem a második-harmadik, hanem sokkal inkább az ötödik stádiumát várnák el mindazok, akik még nem tartoznának a vak és ömlengő rajongói táborokba. Elképzelhető lenne tehát, hogy a két tervezőnő ideiglenes mélyrepülését az anyagi nehézségeken túl a közösségi média intenzív szárnyra kapása okozná? Mennyire bírható ez a nyomás és meddig fajulhat?
Hogy a folyamat végjátéka mikor és hogyan zárul, még számomra is többesélyes, azonban egy teljesen új nyitány már előkészületben van. Úgy érzem, a Kepp-korporáció lesz a következő áldozat, akik ha nem szemfülesek kellőképp, ugyanígy elhatalmasodat felettük az elvárások tömege. 

Végezetül már csak egy gondolatot szeretnék hozzákapcsolni a kritikámhoz, mely úgy gondolom nem elhagyhatatlan, ha Szegedi Katát, mint márkát vizsgálom. Ez esetben pedig  szeretném megkérni Bujdosó Biankát, aki igaz szabadidejében, baráti gesztusból készíti Kata PR-ját, ha már a sajtóhoz kíván szólni, akkor azt lehetőleg ne háromnegyed évente (megkeresésre) tegye, méghozzá úgy, hogy az általa írott anyagok tömjén-, és mirhafelhőben úszva nélkülöznek mindenféle reális és releváns információt a tervezői gesztikulációkról, valamint háttér információkról. Már csak azért is, mert nem gondolom, hogy egy (baráti alapon szerveződő, vagy sem) sajtóreferensnek szubjektív értékítéletet kellene közvetítenie az újságíróknak puszta tények helyett. Így aztán – rettenetesen gonoszan, de annál mókásabban - a hazai divat védangyalát inkább kérném arra (ahelyett hogy őrjöngve veri a kezét ügyfele divatbemutatójának a végén - állva - a Marie Claire Fashion Days-en), hogy osszon le két baráti nyaklevest neki, és ébressze fel Szegedi Katát a téli álmából. 



Szívélyes Üdvözlettel:
Dávid Máté
- Az’Allürista

2011/12/16

Lucifernek is van bája


„A legbüszkébb arra vagyok, hogy sosem éltem másból, kizárólag a saját művészetemből." BORSZÉKI ZITA

Divattervező iparművész, a rendszerváltás előtti két nagy divatszalon közül a Kék Duna művészeti vezetője, már a húszas évei derekán - a jelenleg ímmel-ámmal de alkotó középkorú divattervező generáció nála kezdett, vagy legalábbis próbálkozott. Az ausztráliai világkiállításon és az osakai textilvásáron rendezett divatbemutatókat, 1991-ben ő tervezte a MALÉV formaruháját. 
Stílusikon, ősi mélységéből fakadó eredetisége elpusztít minden jelenkori allűr-hamisítványt. 


Régen kinéztem én már magamnak a bérházrengeteg sűrűjében méltóságteljesen megbúvó Gerlóczyt, aki két nyár óta susogva hívogat nesztelen, s a mai napnál autentikusabb beavatásom kérve sem lehetett volna. Beléptem és megkérdeztem: Borszéki megérkezett-e már, „jobbra, hátul” mutatták, s én karvalyi pontossággal suhantam a füstbe, mely Zitát vette körbe. Cigaretta nem, csak az aurája parázslott, s lobbantott lángra engem is a homályból szivárgó diabolikus perszónája. „Az angol etikett szerint a déli tizenegy óra már pezsgő-idő” – mondta, s ittunk is a szerinte legfinomabbat, két ristrettóval.

Zitával kiszakadtunk a térből, s időből; így keringtünk ópiumos ködfelhőjén, s beszélgettünk Kék Duna Szaloni munkájáról, a nála kilincselő, mára „befutott” ruhaszabókról, a hazai művészvilág kurvulásáról. Nőkről, férfiakról, barmokról és allűrökről – jókról és rosszról, minőségről és irodalomról; úgy, mint két régi ismerős, akik még együtt látták Ady-t a Centrálban, s talán nevettek is tréfáin, s tréfálkoztak maguk is a szellemileg gyámoltalan emberekkel.

„S, hogy bírod a középszerűeket?”„Jaj, én sehogy. Az alatta lévő az az aki, de a középszerű valaminek még hiszi is magát, ami biztosan nem az, aki.” Így álltunk a Ferenciek téri buszmegállóban, szemerkélő esőben, nercben és vállig érő, haute couture Ferragamo bőrkesztyűben – legalábbis Ő, egy tál füstös, ropogós és ösztönös beszélgetés után. Majd buszra szállt és tömegközlekedéssel ropogott a Pasarétig, hogy az útjába eső emberek megzabolásán túl alaplevest főzzön a férje holnapi kulináris mesterkedéséhez. "Szeretsz főzni?" - "Én? Unom. Ami ízletes az sok apró univerzumból áll, én pedig már az edények látványától rosszul leszek". 

Salut,
Az'Allürista

2011/12/13

Eddig és ne tovább





Míg az ókori görögök életre szóló étkeztetéssel, valamint élete végig gyakorolható szenátusi ranggal jutalmazták az olimpiai bajnokokat, addig a kismagyar valóságban a nemzeti hősöket a legostobábban, szinte alkoholos filctollal interpretált kalotaszegi motívumokkal, kétségbeesetten sikoltozó gallérokkal és anyagválasztással, és ócska formatervezéssel kívánják kitüntetni.
Az 50-es évek hatása a tervezettnek és ruhadaraboknak tartott fabrikálmányokon elkerülhetetlenül a Rákosi-diktatúra kesernyés szájízét idézik, békebeliség helyett groteszk összhatást, modern és fiatalos lendület helyett kényszerhelyzetet.

Saját nevemben szólok, és mint magyar állampolgár elfogadhatatlannak tartom a sport éllovasainak és magyarság e formájú megcsúfolását, mely nem pusztán nemzetünk képviselőire nézve gyalázat, de mindarra, mit a magyar, mint lelkület éreztet. Azonnali korrigáció szükséges, ha nem kívánja magát Magyarország a nevetség tárgyává tenni, korrigáció hazafias, vitézszellemben. Nem gondolom, hogy Petőfit kell talpra állítani és dolmányát leporolni – sokkal inkább a mai magyar bajnokot újraértelmezni és felmagasztalni, mindezt pedig szakértelemmel.

Minden honfitársamat arra kérek, hogy követeljék a sérelem helyrehozatalát, bármiféle platform is alakuljon a célért.

Üdv:
Az'Allürista   

2. TOMPA DÖFÉSEK – MOJZES DÓRA ODAVÁG?


KRITIKA

KI LÁTTA A DIVATOT?
Divattalan divattervezők?
Kritika a hazai tervezőgeneráció szegmenséről 6 részben:
Mojzes Dóra, Szegedi Kata, Je Suis Belle, USE, Benus Dani és a Nubu



Az előző bevezető bejegyzés PRÜSZKÖLŐ KRITIKA címmel itt olvasható, s ismerete a szöveg mélyebb megértéséért szükségszerű. 


Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket


2. TOMPA DÖFÉSEK – MOJZES DÓRA ODAVÁG?


Mojzes Dóra a magyar divatélet vitathatatlanul legeredetibb és legizgalmasabb alakja köszönhetően különleges stílusötvözetének: annak a lehengerlő nemiség-élményének, nőiességének, melyet mindennapjaiban megél (legalábbis szerintem megélhet), valamint melankóliaűző, tettre sarkalló rock-and-rollának, mely következtében a huszonegyedik század femme fatale-ját tisztelhetjük a személyében. Kétségtelen kuriózum, s ennek kellene, hogy legyen nem csak minden kollekciója, de minden egyes kifutóra lépő összeállítása is. Azonban valljuk be: ez a kuriózum igazán komótosan kerül két szezon óta a szemünk elé.

Sajnálatos módon a megfelelő mecénások hiányában Dóra továbbra is két kibékíthetetlennek látszó ellentét, a ready-to-wear hagyományai és a formatervezői látványvilág között csapong – a közönség és az esetleges befektetők bánatára pedig két szezon óta látványosan vergődik, márpedig ez a legkevésbé sem pozitív üzenetet feltételezi a márka sikeréről, melyet se nem garantál, se nem garantálhat egy korábbi kollekció akár hazai, akár nemzetközi elismertsége!
A folyamatos formai fejlődés minden divattervező esetében követelmény, hiszen nem filmrendező-elvű önálló munkaként kell, hogy értelmezzünk egy-egy szezonális attrakciót, hanem mint egy egymásból kiinduló metamorfózisát mind a tervezőnő belső látványvilágának, mind a külső impresszióinak.
Választható és egy darabig járható, de hosszú távon nem eredményes az a felfogás, mely azt az igényt fogalmazza meg egy divattervezővel szemben, hogy kizárólag önmagából kell merítenie, kizárólag saját immanenciáját kell kifutóra léptetnie. Ez az elgondolás merőben elvetendő, hiszen ahogyan a fogkrémes tubus is kiapad, úgy csömörlik meg a feladat alatt az alkotó is - éppen ezért szükséges, hogy folyamatosan elnyelje a világ rezdüléseit a mesterműveket előhívni kívánó, s ennek a kívánalomnak a tárgyát meglévő ismereteinek újraformálásával, önmaga szubjektumának szűrőjén keresztül kell létrehoznia.

Mindennek az elméleti fejtegetésnek viszont megvan a foucault-i apparátusa, s jelen esetben azok a fogások és stiláris eszközök melyekkel a divattervező éltre tudja hívni mindazt, amit üzenni kíván a világnak - Mojzes Dóra ősz-téli kollekciójában ez az üzenet világos és nyilvánvaló, azonban az említett eszközök tárháza már annál korlátozottabb.

Hiába lüktet ordas heavy-metal a divatbemutató alatt, ha a tervezőnő a hangulatot kizárólag olyan közhelyes és mára idejét múlt vonásokkal tudja megragadni, mint a túlméretezett, szögszerű váll, vagy a már zavarba ejtően latex-szerű bőrhasználat, mely akár feltételezhetne fétist is, azonban egy szégyenteljesen szerény formáját.
Mojzes Dóra idei üzenete a tavalyi kimerültséggel szemben egyértelműen határozottabb és könyörtelenebb – épp úgy, ahogyan ennek szükségszerűségét a Tiszta vizet a pohárba! című bírálatomban meg is fogalmaztam, ámde hiába mindez, ha az árnyalt és sokrétű vonások hiányoznak!

Vonások alatt mindazokat a különböző apró részleteket, hozzávaló adalékokat értem, amelyek az alkotó személyiségére és látásmódjára reflektálnak; amelyek harmonikus egységbe rendeződve töltik meg az adott ruhadarabot, kollekciót. A megalkotni kívánt karakternek sebként kell az „arcán” – a mi esetünkben a testét fedő ruházatban - viselnie sajátságos vonásait, s éppen ezek azok az apróságok, amelyek izgalmassá tesznek egy garbót, vagy akár még a legegyszerűbb bugyit is, rossz megválasztásuk pedig visszatetszővé is tehetik azt: slampossá, tompává, otrombává.
Így aztán a hazai divattervezők sikertelensége mellett lehet azzal érvelni, hogy a nagy divatházak mögött emeletnyi tervezőcsoportok állnak, a végső döntésa kiválogatás mégis a vezető tervező feladatköre, nem?

Dóra esetében nincs sem efféle végső, sem kezdeti döntés a vonások abszenciájából fakadóan. A kollekció tompa és körvonalas maradt – éppen annyira, mint a nyáron. Hiába kíván a tervezőnő odacsapni, ki- és megmunkálatlan munkái visszacsapnakkülönösen az értelmezhetetlen fő csapásvonala, a Darth Maul inspiráció miatt, mely kapcsán nyomban fel is szeretném tenni a kérdést, hogy mi oka volt rá a „jedinek”, hogy visszatérjen 2011 őszén? Miféle ködös kapcsolódási pont vezet minket vissza egy olyan karakterhez, akitől léteznek sokkal erőteljesebbek és árnyaltabbak, ráadásul aktuálisabbak is? Jövőre talán Batmant ültetnénk a kifutóra? Vagy mindez már meg is történt volna az értelmezhetetlenül feminin és hihetetlenül ügyefogyottan (az évek során „beváltnak” bizonyult) Mojzes-stílus jegyeket (kapucnikat, szegecseket) klisékkel (katonás gombokkal) és banális elemekkel (lágyan eső köpenyekkel és hirosaki-bő nadrágokkal) érvényesítő férfivonalban, mely nemzetközi tendenciák figyelembe vétele nélkül épp úgy lóg az éterben, mint a modellen? A visszataszító látvány csak bennem kelt visszatetszést, vagy olyannyira elvakultunk volna, hogy fel sem fedezzük az efféle baklövéseket?

A 2011/2012-es ősz-téli női kollekcióban igaz sem a hintalovakat, sem a sárgás-vöröses színeket nem tartom összeegyeztethetőnek az azúrba és türkizbe hajló selyemruhákkal, valamint a Mojzes-stílusba stilárisan kapcsolódó aranyfelületekkel, mégis a fogás érdekes, akárcsak a bokszolók kapucnis köpenyére emlékeztető felsők ötvözete Marlene Dietrich sziluettjével, mely egy olyan bravúros húzás, amelynek formai kijátszására azt hiszem mindannyian kíváncsiak lettünk volna! Nagyobb térre lett volna szükségük a felültetett Star Wars hősünk helyett, akárcsak a többi finomabb vonásnak: a mellmagasságban megjelenő kitinszerű anyagrátéteknek, valamint a csipkéknek és a szegecseknek, melyek együttes megjelenése kiemelkedő volt az utolsó A-vonalú ruhán, melynek sokkal inkább kellett volna szignifikáns pontot jelentenie a kollekció tervezési folyamatában, mint lezártában – azaz, sokkal inkább ennek a darabnak kellett volna az alfának, mintsem az ómegának lennie. 

Ha Mojzes Dórának a minőséggel gondjai is akadnak (leesnek a piramisszegecsek, félreszabatnak a szoknyák és bizonytalanul állnak a kabátok, amik inkább elszabottak, mint „túlméretezettek”) a stiláris hibák elfogadhatatlanok kellenének, hogy legyenek.
A döntés időszerű: megbékél-e a tervezőnő a hordhatóság kritériumával és egy bizonyos kereten belül alkot fenomenálist, vagy a hordhatatlan, funkció nélküli iparművészeti pályára lép, ahol sem az anyagminőség, sem a kivitelezés értéke nem elsőszámú kritérium? Véleményem szerint az utóbbi a legjobb esetben is csak erős érzelmi hatást válthat ki, esetleg showbusiness-felkapottságot, de a már említett és említésre igazán méltó famme fatale érzetet aligha örökítheti tovább, melynek hiánya érezhető űrt hagyna maga után a hazai palettán. Merre lép hát Mojzes Dóra – stagnálni idő-, és tehetségpazarlás volna.

2011/12/10

1. BEVEZETÉS - PRÜSZKÖLŐ KRITIKA

KRITIKA

KI LÁTTA A DIVATOT?
- Divattalan divattervezők?
Kritika a hazai tervezőgeneráció szegmenséről 6 részben:
Mojzes Dóra, Szegedi Kata, Je Suis Belle, USE, Benus Dani és a Nubu


Photobucket



1. BEVEZETÉS - PRÜSZKÖLŐ KRITIKA

„Az egyetlen dolog, ami hiányzott a kifutóról, az a divat”- mondta az egyik kifinomult stílusáról ismert énekesnő a bemutatók után, akivel egyetérteni aligha tudnék jobban, hiszen igaz a Marie Claire Fashion Days szakmai estjén prezentáló divattervezők kétség kívül létrehoztak valamit, azonban annál kétségesebb, hogy mit. Még ettől is kétségesebb ennek a valaminek a kritikai megítélése, különösen, hogy az állandó anyagi nehézségekkel küzdő alkotók többsége igyekszik kínosan távol maradni mindazoktól a nemzetközi tendenciáktól, amelyek egyaránt védjegyei mind a szezonnak, mind az elmúlt éveknek; kifutóknak, kiadványoknak, valamint kiállításoknak.

Igaz maga a rendezvény már több mint egy hónapja lezárult, az ott bemutató divattervezők munkáinak értékelése már annál kevésbé – sőt, Zanin Éva A hazai divat foglyai című kritikáját leszámítva igazán el sem kezdődött, hiszen a személyes tetszés-nemtetszés mentén íródott tudósítások (ha egyáltalán nevezhetőek ennek a közelmúltban megjelent, egy-levegővételes szösszenetek) a műfajt aligha fedik hitelesen. Éppen ezért, ez a kritika nem az eseményt magát, hanem az alkotókat hivatott értelmezni, még akkor is, ha ők egyöntetűen nem szorulnak rá az én személyes interpretációimra – már ha egyáltalán lehetséges egyenként egységes képet felvázolni a meglehetősen változatos minőségben alkotó hazai tervezőgeneráció tagjairól. Egyáltalán szükséges-e? A hermeneutika születése című tanulmányában Dilthey azt állítja, sőt: vallja, hogy a vizsgálati eljárás „végső célja az, hogy a szerzőt jobban megértsük, mint ahogyan ő magát megértette”. De mi történik, ha sem a szerzőt, azaz a divat tervezésére vállalkozó személyt, sem a költeményét, azaz a kollekcióját nem lehet józan keretek között értelmezni? Ha már nem csak kérdőjelet, de kulturális űrt is hagy maga után?

A választ egyelőre nyitva szeretném hagyni, a jelen esszében pedig kizárólag azok bírálatába szeretnék belefogni, akikben személy szerint potenciált látok a divat tervezésére, valamint megalkotásának irányába, akinek a munkája érett a kritikai megítélésre (nem utolsó sorban izgalmas feladatnak ígérkezik) - még akkor is, ha olyan gondolatok kerülnek kifejtésre és leírásra, melyek negyede az illetékesek háta mögött verbálisan kering az éterben.
Mindenekelőtt azonban úgy érzem egy kérdés feltétele megkerülhetetlen a rendezvény vitathatatlanul nemzetközi színtéren is kiemelkedő, valamint példamutató színvonalából fakadóan. Vajon minden divattervező megérdemelte az eseményen való részvételt? Azaz vajon mindannyian a Marie Claire Fashion Days színvonalán alkottak az elmúlt fél évben és munkájuk minősége záloga a szereplés lehetőségének?
  
Igaz az imént feltett kérdések egy hosszas beszélgetés során születettek meg, azonban sajnos kétség kívül Mojzes Dóra modelljeinek előtérbe kerülésekor merültek fel.



(A következő alkalommal Mojzes Dóra, majd Szegedi Kata ősz-téli kollekciója lesz a kritika tárgya, aztán a Je Suis Belle és a Use Unused, valamint Benus Dani és a Nubu. A teljes recenzió részletekben jelenik meg, az utolsó kivételével tervezőként, folytatásokban – az esetleges várakozásokért előre is a türelmét szeretném kérni az olvasóknak, ugyanakkor arra is kérném őket, hogy éles véleményt a kritikákról kizárólag a teljes szöveg ismeretében alkossanak - a vastagon szedett gondolatok felkapása felszínesen kevés.
A szövegek önállóan is értelmezhetőek, azonban egységesen kontextusba ágyazottak, hangvételük és hőfokuk a tervezők stiláris aktivitásukhoz hasonlóan szintén különböző.) 





Üdvözlettel:
DÁVID MÁTÉ -
Az'Allürista

2011/12/07

Ösztönös kiválóság és Charlotte Gainsbourg


Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket






















November közepén végzős stylist és divattervező szakos hallgatóknak tartottam előadást a Kreában, a szakvezető kérésének eleget téve pedig leginkább magamról: arról, amit csinálok, arról, amiről írok, amiről véleményt alkotok – egyszóval a kritikáról, mint műfajról és a rám hatással lévő személyekről. Így történhetett, hogy már a huszadik percben meg kellett jegyeznem magamnak és a hallgatóknak, hogy a mondataimnak a negyede a sikkel kapcsolódik össze. Emmanuelle Altot idéztem, Isabel Marant-ot vittem példaként (mint zseniális, „de” hétköznapi ruhákat alkotó tervező – ami pedig nem feltételezi, hogy „gyalázatos” lenne) és a franciák sztoikus nyugalmával példálóztam, mikor az öltözködés számukra napi rutinként merül fel.
Azonban, mint tudjuk: mindez a sztoikus ruhaválasztás mögött azonban a francia nők esetében egy olyan hatalmas stílusérzék és tudás áll, melynek záloga, hogy bármit is válasszanak és bármilyen nyúlott, gyűrött vagy szakadt is, zseniálisan fognak mutatni, szertelen nemtörődömségük és magabiztosságuk jutalma pedig az a sikk, amivel az utcákon flangálhatnak.

Hogy számomra ezt az elmúlt hónapban nehéz volt megtestesíteni arról szó sincs - különösen olyan férfiak kereszttüzében, akikről mindenféle sikket és erőtlenséget meghazudtolóan ordít, hogy időt és anyagiakat nem kímélő erővel foglalkoznak a külsejükkel, és pedáns eleganciával hódítanak, a provinciális elvárások szerint.
Azonban ismét a kicsit piszkos, kicsit gyűrött sikk pártolására szeretnék kelni és ezzel nem a kissebségi komplexusaimat palástolni; jelen bejegyzésben a modern képzőművészethez szeretném hasonlítani – különösen az expresszív festményeiről elhíresült Franz Klinéhez.

Kline lehet, hogy három fekete ecsetvonást húzott egy teremnyi fehér vásznon, és lehet, hogy mindez ostoba krisz-kraksznak tűnik a nyárspolgári szemnek (az is lehet, hogy mindez ostoba kriksz-kraksz), azonban annak a három vonásnak olyan mélylélektani szimbolikus értelme, valamint mélytudati felszínre törése van, mely a művész teljes érzelemvilágának maximáján képes éppen akkora erőteljes absztrakciót létrehozni, mint elődei vagy kortársai a „hagyományos értelemben” vett mesterművekkel sem képesek. Így pedig nyíltan állítom, hogy egy lyukas póló, piszkos csizma, vagy nyúlott-bolyhos pulóver épp annyit, ha nem többet elárulhat az illető személy világnézeteiről és naiv stílusáról, éppen annyira lehet individuális és eredendően ösztönös, mint a mesterkélten és precízen összeállított megjelenés.

Ha pedig zenében kellene ugyanezt a sikket megragadnom és definiálnom - márpedig meg akarom ragadni és definiálni, hiszen az alkotó személyiségének rám gyakorolt varázsa miatt íródott a cikk - kétség kívül Charlotte Gainsbourgöt választanám, aki a maga szerény susogásával és mesterkéletlen, naiv és ösztönös dallamaival ugyancsak olyan mélyről érzelmi tölteteket ad át, melyet több megmunkáltsággal aligha lehetne. Jane Birkin és Serge Gainsbourg lánya van, létezik – és igazából ennyi elég is definícióként. Elbűvölően szertelen és stílusos, ízig-vérig nemtörődöm francia, az, aki bármilyen kinyúlt kötött pulóvert is húzzon magára, jól fog állni, tudatos nőiességének és stílusának tudatában.

S hogy mindezzel mit szeretnék mondani? Nem mást, mint, hogy keresetlenül ösztönös éppen annyira lehet rangos és kiváló, mint a kitalált megmunkált

(Charlotte új, Stage Whisper című duplaalbuma tegnap jelent meg, a mozikban pedig vetítik a Melankólia című lars Von Trier rendezte filmet. Az Antikrisztust, szintén a rendező filmjében, mindenkinek melegen ajánlom, különösen a döbbenetes történetvezetés és Charlotte Arany Pálma-díjas alakításáért.)

Szép Napot!
Az'Allürista

Utószó - pár napon belül kritikák várhatóak a hazai élet palettájáról. 


2011/11/22

HIDEGFRONT HELYETT MELANKÓLIA?


TUDÓSÍTÁS A FASHION VIDEO FESTIVAL ELSŐ NAPJÁRÓL



Ács Zoltán, Stefan Siegel, Baksa Zsófi, Abodi Dóra és Oltai Kata

Az év egyik fenomenális rendezvényéhez mérten fenomenális késéssel vette kezdetét ma, a Fashion Video Festival a Deák Ferenc téri Design Terminál bauhaus épületében, ahol nem csak a szervezők andalogtak még kényelmesen a meghirdetett időpont után fél órával, de a foghíjas vendégsereg is.
Igaz több tavalyi résztvevő is a fülembe súgta, hogy az előző évben „sokkal többen voltak”, mégis mire Abodi Dóra, Baksa Zsófi a FVF alapítóiként, Oltai Kata, mint a FVF kurátora, valamint Ács Zoltán a Design Terminál frissen kinevezett vezetője, és Stefan Siegel a Not just a label alapítója a mikrofonokhoz léptek már képviseltette magát a hazai divatipar éllovasainak nyitottabb negyede. Hogy a másik háromnegyed éppen mit csinált, vagy miért maradt távol (talán a szervezők ambivalens személye miatt?), arra választ nem találtam, azonban remélem, ha egy pillanatra is, de rátekintenek az elkövetkezendő napok mérkőzéseire, ahol a divatipar jövendő generációinak tagjai versengenek egymással – az egyetlen olyan hazai rendezvény keretein belül, ami ténylegesen alkalmat is ad nekik erre.

A megnyitóbeszédek után bemutatásra került egy a nevezők munkáiból összevágott videó is, melyet igaz frappáns és hihetetlenül friss zene tálalt, mégis olyannyira elnyújtottá sikeredett, hogy a kevésbé türelmes nézőközönség – ülőalkalmatosságok híján – menekülőre fogta az utat, leginkább az állófogadás színtere felé. Igaz jobban is tették, ugyanis az alkalmatlanul megválasztott galéria miatt a japán fogásokért, vagy egyszerűen egy pohár pezsgőért szó szerint verekedni kellett, ugyanakkor bízom abban, hogy nem csak a korgó gyomrukra, de a vetített montázs hangulatelemeire is figyeltek.
Már most, a rendezvény első napján, amikor még a bennfentes szakma is pusztán ízelítőt kaphatott a pályamunkákból kitűntek azok a stiláris nyomvonalak, melyekre a fotósok, stylistok ráléptek – leginkább a melankólia: a kimerevített pózok együttese, a trash, a depresszió és a halál metamorfózisa.

Hogy hogyan látja a mai magyar vizuális valóságot a kor fiatal generációja, az az elkövetkezendő két napban kerül élesebb megvilágításba – a Fashion Video Festival szervezőinek köszönhetően.
Tessék meglátogatni.


Üdv,
Az’Allürista

2011/11/16

ELLOPTÁK MARC JACOBS TELJES KOLLEKCIÓJÁT!

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket


Kétszer kellett a hír után olvasnom, hogy valóban kitörhessen rajtam a mélyről felszökkenő nevetés, ugyanis Louis de Funes komédiái óta ennyire banális eset azt hiszem nem történt nem hogy Franciaországban, de az egész divatvilágban széles e földön: a teljes tavasz/nyári Marc Jacobs kollekciót ellopták.

"Dear all," kezdődik szomorkásan a PR körlevél, melyet a sajtó kapott a mai nap folyamán "The Marc Jacobs PR team is sorry to inform you that our press day tomorrow in the Marc Jacobs store is cancelled, due to the theft of the spring/summer 2012 collections during its transfer from Paris."

A dolog két okból is igazán vicces, ugyanis a szerkesztők a napokban kezdtek volna vérre menő csatákat folytatni a mintadarabokért, hiszen a februári számokban (melyek készítéséhez már minden bizonnyal a legtöbb magazin hozzálátott) már több, mint valószínű, hogy beválogatták volna a kollekció darabjait. Nyilvánvaló, hogy rövidesen találnak megoldást a problémára, de vicces lenne eljátszani a gondolattal, hogy Jacobs ruha sehol sem jelenne meg, egy ilyen banális eset miatt.

Másodszor vajon aki veszi a fáradságot, hogy egy teljes, 46 lookból összeállított kollekciót megfújjon, mit gondolhat, mit szeretne? Gyűjteni? Kiállítani? Vagy még pizsamának is ready-to-wearbe öltözni? Szerencsétlen kénytelen lesz megvárni a tavaszt, míg a boltokba kerülnek a ruhák és talán akkor feltűnés nélkül elkezdheti hordani őket szépen sorjában.

Különben ha Carine Roitfeld a francia Vogue-nál dolgozna még, számára nem hiszem, hogy akadályt jelentene – meztelen modellek mellett jobb esetben egy szöveg utalna arra, hogy márpedig itt egy Marc Jacobs póló látható – elég modern, nem?

Salut,
Az'Allürista

L'AMOUR FOU

AJÁNLÓ




Tegnap előtt délelőtt kaptam a barátom egyik barátnőjétől egy üzenetet, mely arra kért, hogy tegyem magam szabaddá az estére: moziba megyünk. A hír alapvetően feltüzelt, imádok filmeket nézni, és amikor megtudtam, hogy ingyen, ráadásul a L’AMOUR FOU-ról, az Yves Saint Laurent életét dokumentáló filmről van szó, azonnal hanyatt vágtam magam – felkelni pedig megnézése után sem tudtam, még segítséggel sem, olyannyira megrendített.

A huszadik század talán legzseniálisabb divattervezője előttünk elevenedik meg, életébe abban a pillanatban tekintünk először bele, mikor a Christian Dior tervezőjévé nevezik ki, s innen egészen haláláig kísérjük hullámvölgyekkel és luxussal tűzdelt életét.
A film narratívája partnere, Pierre Bergé körül mozog, aki Yves és saját hagyatékának, műalkotás gyűjteményének árverezését szervezi, valamint visszaemlékezéseivel ad számot Yves személyiségéről, a hírnévhez való ambivalens viszonyáról, tervezési folyamatáról és a felszíni csillogás mögött rejlő kései depresszióról.

A dokumentumfilm maga csodálatos példája annak, hogy a műfaj mennyire nem merülhet ki a szarvasbikák táplálkozási szokásai, valamint a makrélák párzási gyakorlatai között; megindító, inspiráló és elgondolkodtató
Melegen ajánlom minden kedves olvasóm figyelmébe!

Salut,
Az’Allürista  

2011/11/06

ELLENÁLHATATLAN, BÁRMERRE IS LENDÜLJÖN A MÉRLEG NYELVE

RIPORT

Tízezer éve a termékenység, pár százzal ezelőtt a megtestesül naiv természet jelképei voltak a telt idomokkal büszkélkedő nők, akik a jólét és szenvedély múzsáiként mosolyogtak elégedetten vissza, mind az utcákról, mind az olajfestményekről. Ha mára ez az elégedettség el is tűnt az arcukról, még mindig köztünk járnak, s felfedezésre várnak. Hogyan viszonyul a teltséghez a huszonegyedik század első dekádja? A kérdésre a választ Gergely Judittal, Magyarország egyetlen plus-size bloggerével keresem a választ.







„Na, a dömper!” horkantott fel egy karcsúnak korántsem nevezhető pokrócot nyelt nő, mikor Gergely Judittal átvágtunk a nyugati téri pláza egyik üzletén, percekkel az interjúnk befejezése után, amit furcsamód pontosan az efféle mentalitás feltérképezésére kezdeményeztem. Ironikus, nem?

A Párizsi Nagyáruház elé szervezzük meg a találkozónkat, hogy beszélgetni az épület egykori balett- és hangversenytermében, jelenleg kávézójában ülhessünk le.
Pár perccel az érkezésem után feltűnik az utca összképéhez egy szokatlanul kifinomult és elegáns, kerekded forma, ami a várakozásaimnál is stílusosabb. Judit közelebb illeg telitalpú fekete szandáljában, amihez homokszínű nadrágot, fekete blúzt és hosszított zakót visel, s miután üdvözöljük egymást, még tovább fokozza a hatást a vállán lógó, barna krokodilbőr utánzat retikül, melynek fülére egy tigriscsíkos muszlinkendőt kötött – nyakából a táskára, nagyjából a déli órákban.

„Ó, turkáltam őket” kommentálja az ámulatomat, ami azt hiszem jogos, hiszen több napfogyatkozás van egy évben, mint igazán stílusos magyar ember a pesti utcán - abban a Holly Golightly-féle értelemben. „Tudom, hogy közhelynek hangzik, de imádok turkálókba járni, az elmúlt hetekben nagyszerű helyekre bukkantam! Imádok kincsekre vadászni és imádom azt az érzést, amikor egy olyan darab kerül a kezembe, amire mindig is vágytam, de a konfekcióüzletekben sosem találtam volna rá.”
A húszas évei derekát élő Juditnak ez magától érthetően könnyen megy, hiszen egy hasonló stílusérzékkel rendelkező nő biztosan beletrafál, azonban egy olyannak, aki bizonytalanabb önmagában, épp olyan rosszul sülhet el. Hogy honnan ered ez a magabiztosság? Minden bizonnyal a gyermekkorából.

Judit három lánytestvérével együtt egy Szabolcs megyei faluban nevelkedett, ahol a szigorú szülők már alapvetően az ízléses magatartás zálogaként terelgették lányaikat, s igaz Őt is érték csipkelődések, csúfolódások gyermekkorában az alkata miatt, a kollégiumi évek során felvérteződött. Állítom: kevesebbet vívódott külseje miatt, mint bármelyikünk – elbeszélése alapján egy keserves lelki mélyrepülés után egész egyszerűen eldöntötte: nincs mit szégyellnie. Ettől a pillanattól fogva, ő maga lett az önbizalom mintaképe.

Stílusát tekintve nagy hatással volt rá a kor határaihoz képest is sok külföldi utazás. „Inspirálóan hatott rám a nyugat-európai városok szellemisége és az ott élő emberek öltözéke. Nagyon szerettem volna mindig is olyan nagyvonalúan felöltözni, mint az olasz, vagy a francia nők. Fiatalabb koromban nagyon önfejű voltam, sosem akartam azt magamra húzni, amit az anyukám választott; mindig a saját fejem után mentem.”

Hogy ez a tulajdonsága mennyire eredendő, arra talán kézenfekvő bizonyíték Judit hazánkban forradalmi blogja (www.plus-size-life.blogspot.com), mely az egyetemi évek alatt született, abból a célból, hogy kibővítse az öltözködni kívánó, ám azt a debreceni légkörben kizárólag korlátozottan tehető esztétikai éhségét. „Mivel senki sem volt a környezetemben, aki hozzám hasonlóan szeretett volna ruházkodni, így az internet segítségével kerestem hozzám hasonló és inspiráló személyeket” – mondja. „Azóta eltelt majdnem két év, és én magam is egyre motiváltabb lettem, gyakrabban és tartalmasabban posztoltam. Magamról pedig nagyon régóta szerettem volna minőségi fotókat közölni, ebben pedig nagy segítségemre van Domány Ági, aki középiskolai osztálytársból lett kvázi a fotósom, miután Németországban fölfedezte a blogomat és mögötte engem.”

A blog tematikájának és profiljának folyamatos bővülése nem pusztán olvasók százait, de a divatipar egyes képviselőit is vonzotta. Talán ennek köszönhető, hogy Judit idén tavasszal egy teljes héten keresztül szerkeszthette az egyik hazai női magazin internetes oldalát, és több plus-size cikket is közölhetett a főoldalon; legalább a vezetőség nyitott volt a téma iránt – ha már az olvasók kevésbé, ugyanis Judit üzenetét rettenetes mértékben félreértelmezték. „Nem a kövérség dicsőítéséről van szó, nem arról, hogy egyenek kipukkadásig, hanem arról, hogy az egészséges teltség a berögződésekkel szemben nem bűn, nem takargatnivaló. Ezzel szemben sok levelet kaptam, és mint kiderült: hiányolják a tanácsaimat. De hogyan is adhatnék szakmai tippeket, ha nincs semmiféle előképzettségem?”

Szakmai képzettség ide vagy oda, nem gondolom, hogy Judit munkáját egy oklevél hitelesítené, különösen, hogy ismerünk olyan átalakító műsort, melynek „okleveles stylistja” futószalagra ülteti, és egy előre megalkotott séma szerint vakolja át (kizárólag) kuncsaftjai felszínét. „Az átalakító műsorokkal kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Az a jó show, ami a személyiségre is koncentrál, hiszen attól, hogy valakit sematizálnak (ruhát, sminket és hajat kap), attól még nem változik meg az élete. Hiányzik a benső make-up, az életvezetési tanácsadás.” - vagyis az alma nem csilloghat kívülről és rothadhat belülről egyszerre, mert ebben ez esetben a műsor cseppet sem hiteles.



S, hogy mit szeretne? Segíteni. Inspirálni, magabiztosságot közvetíteni és dogmákat eloszlatni a túlsúly és az öltözködés körül, ugyanis nonszensznek tartja a társadalom által megfogalmazott elképzelést, mely szerint egy nem átlagos méretű lány nem hogy nem öltözködhet szépen, hanem egyenesen rejtse el magát az emberek szeme elől.

„Az egy dolog, hogy a divatvilág álmokat ad el, de miért élnénk mi is egy ilyen álomvilágban? A mesterkéltség és a kimunkált tökéletesség maradjon csak a címlapokon, de a valóságban ne ezt keressük, mert ilyen nem létezik.” – mondja Judit, és talán rá is mutat szüntelen elégedetlenségünk, boldogtalanságunk okára, hiszen a nagy tökéletesség hajszolásában elfelejtettük individualizálni a tökéletességet. Egy kövér nő is lehet az; igényes, ápolt és stílusos, nem pusztán a modellek bírhatnak ezekkel a minőségekkel – a való életben a súly másodlagos.

„A ruhák prezentálásából kétségtelen a karcsú nők előnye, azonban nem gondolom azt, hogy a divatlapoknak kizárólag kétévente kellene a teltebb nőkkel foglalkoznia” – teszem hozzá addig, míg a soványka kontextusban szenzációnak számít, ráadásul úgy, hogy a retusálás során kilókat faragnak le a modellekről! „A brit énekesnő, Adele, kiváló példa erre, hiszen több címlapon ’kozmetikázták’ photoshoppal a felismerhetetlenségig, így torzítva el teljesen a valóságot. Épp ezért jár-kel annyi szorongó ember, aki azt mondja: inkább nem is foglalkozik a divattal, mert csak akkor lehet stílusos vagy divatos, vagy egyáltalán NŐ, ha 48 kiló.”

Mitől lehet hát nő a nő? Egyáltalán nők-e igazán a nők ma Magyarországon?
„A mai magyar nő nő, de nem az, aki lenni szeretne. Ő az a fajta, akit a közvélemény és a média manipulál, valamint befolyásol, éppen ezért sosem lesz teljes, hiszen ezek az ideálok mind elérhetetlenek. Mindig azt szoktam mondani, hogy egy nő akkor igazán nő és talán stílusos is, ha szeret és szeretik. Ilyenkor teljesen megváltozik mindannyiunk kisugárzása; vegyünk fel bármit, ez átsüt a ruhánkon.”

Judit ugyanakkor hetente több elkeseredett olvasói levelet is kap az oldala követőitől, akik utolsó mentségükként kérik ki véleményét, ruhaválasztás, smink és étkezés, kvázi életvezetés tanácsában – „borzalmas, hogy Magyarországon a nem átlagos méretekkel rendelkező nők nem mernek az utcára lépni, pusztán a legészrevehetetlenebb, legslamposabb ruhákban. Ez így nincs rendjén, ezen változtatni kell.”

Kliséket nélkülözve, de megkerülhetetlen a tény, hogy mi magyarok sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy a negatív részleteket a végtelenségig nagyítsuk, tehát ne csodálkozzunk, ha az embereknek nehézséget jelent valódi értékeiknek a felfedezése – méretektől, alkati jellegtől teljesen függetlenül.
„Pozitívan szemlélni a világot beállítottság és neveltetés kérdése is, de sokat tehetünk mi magunk is ezért. Amit nem szeretünk, azt diszkréten rejtsük el, amivel azonban elégedettek vagyunk, azt hangsúlyozzuk ki. Csak arra szabad koncentrálni, ami jó. Ami szép – ez az adottság pedig mindenkiben meg van. Ennyire egyszerű. Nagyon sokat figyelem az embereket és én még olyan nőt nem láttam, aki csúnya és semmi sem állna rajta jól. Próbálkozni kell, ízlelgetni, még ha szokatlan is, de honnan tudnánk, hogy mi áll jól nekünk, ha sosem próbáljuk ki?” – vallja Judit.
„Ugyan annyi rossz napom van, mint bárki másnak. Mint a modellalkatú szomszédlánynak, akin mivel bármi gyönyörűen áll, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ő boldogabb életet él nálunk. Ez egyáltalán nem így van, mindannyian épp annyi lehetőségünk van a boldogságra, amennyi másoknak is. Mi döntjük el, hogyan élünk - én ezt a gimnáziumi éveim alatt megtettem, az egyetem után pedig, inspirálódva a külföldi példákból, indítottam egy plus-size blogot. Leültem és föltettem a kérdést: mit is akarok az élettől?”

Judit döntött, és nem hinném, hogy rosszul. Döntött akkor is, amikor felhajtotta az utolsó kortynyi tejeskávéját, amit bőven cukrozott és nemet mondott az önsanyargatásra. Nem vonom kétségbe, hogy a kilencvenes évektől fogva Kate Moss életfilozófiája nem játszott volna központi szerepet az életünkben, de mindenképpen úgy érzem, hogy a „nothing tastes as good as skinny feels” végzetesen elévülőben van. Már csak azért is, mert ki tudna ellenállni a Centrál kávéház cukrászmestere által kreált süteményeknek, melyekre egyszerre pillantunk Judittal távozásunkkor?






2011/10/30

Horyn-gyönyör: Kulisszák mögött McQueennél




Photobucket Photobucket

Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket
Alexander McQueen Spring/Summer 2012

Hallani a divattervezőket az öltözékek készítésének folyamatáról, vagy látni őket munka közben, mikor problémákat oldanak meg szabókkal, vagy modellezőkkel, valószínűleg a legnagyobb gyönyörök közé tartoznak, amit csak a műhelyben élhetünk át – állítja Cathy Horyn a New York Times retteget kritikusa On the Runway című blogján.

Kevésbé egyet nem is érthetnék vele, hiszen Horyn Alexander McQueen londoni stúdiójába látogatott el, ahol Sarah Burton avatta be a kulisszatitkokba, azonban mi történik, ha ugyanez Közép-Európában, fizikálisan elhatárolva a Kárpát-medencében, Magyarországon, annak is infraktus-élt szívében, Budapesten történik meg?
Valószínű és szinte minden esetben bekövetkezik a mellé- és félrebeszélés, a tényeket elutasító ámítás és belemagyarázás, a primitív heroizálása
Inkább ne is fussunk tovább a kérdés mentén, mert ingoványba érkeznénk – ha még nem taposnánk már most a felszínén -, tehát inkább élvezzük Burton beszámolóját és Horyn narrációját.

Sarah Burton kreációi gyönyörű példái az emberi elme gazdagságának, a teremtő erő hatékonyságának és a divat, mint hordható és csodálnivaló leképződésének a kagylókkal, gyöngyökkel és csipkével párosított, szépen túli, fenséges ruhákon.

FIGYELEM! A személytelenített, geometrikus avantgárd minden kétséget kizáróan a múlté. 

Szép Napot!
Az’Allürista




2011/10/28

Ultimate look: francia sikk



AVAGY - kéretik észrevenni, hogy a francia sikk nem egyenlő az igénytelenséggel, hanem egy teljesen másfajta szemléletet, világképet és minőséget képvisel, amelyet jó-rossz kontextusban nem lehet együtt értelmezni mással. Köszönöm.




Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket
Isabel Marant Ősz/Tél 2011/2012

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket     Photobucket
Vogue Paris - Never mind, Stylist: Emmanuelle Alt, Modellek: Sasha Pivovarova és Natasha Poly


Úgy gondolom, ha ezt a fotósorozatot nem közlöm időben, tehát lehetőleg a megjelenéstől számított kollektív emlékezet intervallumában, több mint valószínű: vér fog folyni.
Folyik így is. Igaz nem biztos, hogy vér, de valamiféle új francia trendiség mindenképp a háttérben csörgedezik, a francia Vogue-ból pedig egészen konkrétan ömlik. Zuhog, ha úgy tetszik.

Márpedig számomra abszolút tetszik, legalábbis az Emmanuelle Alt által újrahívott és újraértelmezett francia sikk, amely sokkal inkább szól kétezertizenegyben a dekonstrukcióról, a szedett-vetett hanyagságról, mint az igényesen és precízen összeállított outfitekről. Igényesség jelen esetben is van, különösen az erőtlenségre – a precizitás is jelen van, azonban nem a tisztaságra, hanem a mesterkéletlen magabiztos lazaságra.

„Amikor egyszerűen jó, amikor nem látszik erőltetettnek, akkor ellenállhatatlan” – definiálja Alt az előhívott stílus-átiratot és segít rá John Fairchild, amikor azt mondja: „a stílus az egyéniség kifejeződése, karizmával keveredve”. Tehát az irányzat centrumában nem a görcsös megfelelni vágyás, a társadalmi elvárások vagy a pedantéria áll, hanem az egyén törhetetlen karizmája!


A francia sikk két szezon óta Isabel Marant vezetésével Amerika-orientált; a baseball, az amerikai foci és a Coca Cola elmaradhatatlan kellékei, valamint egészen újabban a pasztellos cukorkaszínek (tubarózsalila, hajnalkék és estikenarancs), az ismerős etnikus motívumokkal kibővülve. Ha tehetném Peruba utaznék, szigorúan szamárháton, indiántáncot lejtenék, vagy csak egészen fennkölten kifosztanám a helyi turkáló kínálatát.

Turkálók nálunk is vannak, a Zara leárazáskor kiváló példa, francia Vogue-ot is kapni, Emmanuelle-t is ismerjük, úgy ahogy – mégsem menő, cool, király, sirály Magyarországon a klasszikarobbantó francia sikk.
Mert aki sikkes, az trehány, mert aki sikkes, annak kicsit sáros a hasított bőr csizmája és gyűrött a pólója.
Mert aki sikkes, az nem rittyenti ki magát minden fashion party-ra, nem megy előtte fodrászhoz, de lehet még hajat sem mos; nem vesz új ruhát az eseményre, de még ruhát sem igazán; nem készül, nem „öltözik ki”, MERT Ő SIKKES A NAP HUSZONNÉGY ÓRÁJÁBAN.



Salut,
Az'Allürista