Stílusfürkészet

EMMANUELLE ALT, a párizsi Vogue főszerkesztője 

a Christian Dior monacói prezentációján. 

Most pedig elmondom, miért is nem mutogatom magam. Márpedig én aztán igazán megtehetném! Nincs semmi akadálya. Van két kezem, van két lábam és most jön a csavar: a fejem sem a derekamra nőt. Ráadásul nem csak zarás zakóim, hanem kapcsolataim is vannak, bár ha nem is lennének, bármelyik sztárral lefotóztathatnám magam a mosdó előtt. Így aztán már csak azt a hűséges fegyverhordozót kellene megtalálnom, aki rögvest Demarchelier-vé avanzsálódna, miután megmutatnám neki, hol is kell a saját gépén az exponáló gombot lenyomnia. Szóval? Mikor is indítsam a „Le style de Mathieu” oldalam? 

Talán már rögvest holnap! Vagy mégsem. Inkább soha. A személyes stílusom misztikuma ugyanis rögvest szertefoszlana, ha öntelt önkényemmel közszemlére tenném. Méghozzá naponta. Mert ahol a porond kezdődik, ott ér véget a személyiség is, szerepeket magamra osztani pedig lusta lennék. Hétfőn sportos, kedden sikkes. Szerdán elegáns és kimért, csütörtökön dögös, macsós. Pénteken itt a hétvége, Szombaton és vasárnap pedig nézzétek: mennyire élvezem az életem. 

Úgy tűnik, nincs meg bennem az a talentum, az a plusz, hogy kaméleonként számoljam fel a saját egyéniségemet, s még inkább: hogy puszta megjelenésemmel vezessem a tömeget. És már elnézést. De mégis, melyiket? A combosabb háromnegyedét, ami ponyvát és bulvárt fogyaszt disznózsíron hagymával, vagy a maradék egynegyedet, ami minden erejével igyekszek elfelejteni: egykor ponyvát és bulvárt fogyasztott (disznózsíron, hagymával)? Marad végül egy maroknyi ember, aki nem felejtett még el érteni, érezni és ízlelni – megízlelni a világ azon milliónyi árnyalatát, amiből aztán képes eldönteni, hol kezdődik és hol ér véget ő maga. Így aztán fotós, tehetség és gusztus nélkül állok el önreprezentatív reményeimtől és fordulok vissza a szavak szintjén ahhoz, ami mindig is foglalkoztatott. Mégis, mitől stílusos ma valaki? 

A személyes stílus olyan, mint egy rejtvény. Egy jó rejtvénynek márpedig kellőképpen szellemesnek és intelligensnek kell lennie ahhoz, hogy ne álljak fel mellőle rögvest harminc másodperc után. Rafinált kreativitással kell odaszögeznie ahhoz az istenverte papírlaphoz, s még inkább: el kell érnie, hogy figyelmemet felkorbácsolva küzdjek azért, hogy megfejthessen. Könnyen nem adhatja magát! Ha megteszi, vége. Ha titkát egy szempillantás alatt képes bárki előtt feltárni, megszűnik az lenni, ami. 

Márpedig pontosan ez a misztikum az, ami elsőre felkelti az ember figyelmét. Van valami a teret  átszelő nő sziluettje mögött. A zebránál várakozó férfi órája nem olyan, mint a többi. Sőt, nem csak az órája, de a blézere, a nadrágja, az egész tartása és lénye egyszerre különül el a tömegtől. Még ha ugyanazon darabokról is van szó, más a hatás. Érdekes. Izgalmas. Üzen vele. És mit? Nem tekintélyt és hatalmat, hanem pusztán azt, hogy ez vagyok én. Mennyire őszinte...

Ha elfogadom, hogy a személyes stílus az egyén identitásának narratívája, tekintetemet pedig olyan emberekre szegezem, akik tudatosan foglalkoznak a megjelenésükkel (még ha nem is tűnik mindig úgy), akkor lehet, hogy szerencsém lesz és a ruha mögé láthatok. Felfedezhetem a miérteket, az emlékeket, a lelket egy-egy ruhadarabban. A virtuóz megjelenés mögötti gazdag személyiséget. Az eredetiséget. 

Scott Schumant aligha kell bemutatni. Igazi szakértő, stílus-érzékeny tekintete azonnal megszenteli mindazt, amire egyszer rávetül. Fotói kanonizálják a világ kreatívjainak érdeklődését; látásmódja lakmuszpapír, ő aztán tudja, ki stílusos manapság. Egyik bejegyzésében még egy elméletet is felállított attól, mi a jóízű személyes stílus alapja. Schumann szerint az ember öltözködésében egyszerre kell megjelennie valami mainak, valami réginek és valami váratlannak. Márpedig street-style snapshotjain egyszerre keverednek legáhítottabb designer darabok a legmenőbb second-hand cuccokkal. Mi más is lenne a stílus, ha nem egy egyéni olvasztótégely, melyben egyszerre forrnak össze akár a legkülönfélébb elemek is? Eredeti jelentésüket elvesztve kapnak új értelmet, egy olyan rendben, melynek szabályait és határait a megalkotója alakítja ki. Így lesz a legharsányabb Louis Vuitton táskából is egy szofisztikált darab.

Idős divattervező barátnőm kiváló példája a képletnek. Ruhatárában egyszerre keverednek a méltóságteljes nercek, a combközépig érő Salvatore Ferragamo csizmák és a pár ezer forintos, turkált férfi bőrkabát. A játék nem a presztízsről szól, hanem arról, hogy önmaga legyen: hatalmas ezüst ékszerei és a persze megállás nélkül füstölgő cigaretta segítségére van. Mindez ráadásul a döglött szépiák túlvilági árnyalatában, mert démoni dámánk nem csak érzi, tudja is mi áll jól neki. 

Mikor Suzy Menkes Circus of fashion című esszéjében az önkényesen stílusikonoknak nevezett pozőröket marasztalja el, pontosan ezt a tudást, pontosan ezt a finom érzéket hiányolja az arányok iránt. Az, hogy összekeverjük a stílusos és magamutogató embereket, az egy dolog, de hogy a magamutogatóknak még csak annyi igényük sincs, hogy jól nézzenek ki és ne pedig mint egy nevetséges, Las Vegasi villogó hirdetőtábla, hát az már nonszensz. Menkes a cikkét három francia szerkesztő fotójával zárja. A szabadúszó stiliszta Ludivine Poiblanc-nal, a Le Figaro divatkritikusával, Virginie Mouzat-val és Emmanuelle Alttal, a francia Vogue főszerkesztőjével. A kép alatt kommentár: A „stírölj engem” divat ellentéte, hagyjuk csak meg a fesztelen elegancia tökéletesítését a franciáknak. 

Légy természetes és ne félj önmagad lenni. Ennyi az üzenet.